„Tessékmármondani, engem fölvettek?” – A martonosi lány kalandjai a pesti színin

Antóci Dorottyával Vígi Sára beszélgetett

Antóci Dorottyát az elmúlt években keveset látjuk itthon az utcán, és a vajdasági színpadokról is hiányzik. Pedig a martonosi szelídszemű, nagyszájú leányzó mindenhol ott volt: mindent magába szívott, ami színház, vers és alkotás, felbukkant a zentai, a szabadkai és a kanizsai deszkákon is, erősítette a MAdT tábor színész csapatát, a KMV versenyzőit és a Tanyaszínház előadásainak szereplőgárdáját is. Aki szeretné, most a budapesti SZFE és Vígszínház darabjaiban kutathat a neve után. Hát, hogy került oda ez a lány? Milyen út vezetett a Színház és Filmművészeti Egyetemig? – főleg erről kérdeztem Dórit, de a panelek és budapesti kecsketartás is téma volt…

Szerda délelőtt van, Dóri itt vagy Kanizsán, csak úgy flangálsz az utcán. Mi történt, otthagytad az egyetemet, ráuntál Pestre?

Nem, csak hazasettenkedtem. Pont úgy jött ki a színházban is, hogy pár napig olyan előadások vannak, amikben én nem vagyok, az egyetemen pedig most volt vasárnap egy bemutatónk, és kaptunk két nap szünetet.

Milyen időközönként tudsz hazalátogatni?

Szerintem volt már olyan, hogy fél évet ott voltam egyhuzamban, de egyébként háromhavonta haza tudok jönni.

Szüleid meg tudnak látogatni néha?

Szoktak jönni, szoktak előadást nézni. De az mindig nekem nagyobb „feszkó”, mert akkor pluszban azt is meg kell szervezni pl., hogy értük kimenjek– ami nem teher, csak akkor még jobban izgulok.

Izgulsz azon, hogy hogy látnak ők a színpadon, vagy hogy tetszik-e nekik az előadás, amiben játszol?

Hát igen. Ez érdekes lehet biztos, hogy van az embernek egy gyereke és általában az a színpadon nem is hasonlít arra, aki otthon van: máshogy néz ki, másképp beszél. De igen, mindig izgulok, hogy tetszik-e nekik.

Egyébként mennyire vagy izgulós típus? Hány éve is vagy a színpadon?

Szerintem lassan nyolc éve, mert a középiskolában már végig játszottam. Nagyon izgulós vagyok. De rájöttem, hogy van egy olyan fajta izgulás – és nyilván a csillagok állása, és az, hogy jól keltem fel, az is ott van –, ami nagyon is segít, amikor jófelé tudom vinni az izgalmat. De a versmondás előtt pl. van egy olyan fajta, ami pokoli kín… Mert egyedül van az ember egy kötött szöveggel. De ha vannak körülöttem, az mindig megnyugtat.

Van valami technikád erre, hogy hogy éld túl? Hogy látod színészként a jövődet, ha ennyire izgulsz? Nem fogsz verseket mondani?

Varró Dani verseket tudok mondani, de mondjuk 12 év fölött nem biztos, hogy ez jól áll. Ezzel meg kel birkózni, nyösztetem magam, hogy menjen. Nincs technikám. Volt egy est, játszottunk az egyetemen, és nagyon furán éreztem magam előtte, nem értettem, hogy miért, és rájöttem, hogy azért, mert nem izgulok. Az nagyon rossz, az még rosszabb. Ha izgulsz, az azt jelenti, hogy fontos a dolog, hogy jó legyen, hogy úgy tudjam megmutatni vagy elmondai, ahogy én szeretném, és hogy azt jelentse, amit én vagy amit a rendező akar. Ha megcsinálja az ember, az legyen patent. Igazából nincs bajom az izgulással. Vannak kis szeánszok, van egy osztályversünk, dalunk, amit együtt elmondunk előtte, van egy osztálytársam, akivel ha egy előadásban vagyunk, akkor előtte jól megölelgetjük egymást és azt mondjuk, hogy a „Jóistenke legyen veled”. Én ezeket emberekhez kötöm.

2015-ben kezdted az egyetemet, elsőre felvettek, ami azért nem kis dolog. Elsődleges cél volt a pesti akadémia?

Az eredeti terv Újvidék volt, de ugyanúgy, ahogy a többiek a környezetemben, akikkel Szabadkán tanodáztunk (szabadkai Színitanoda, ma már Kosztolányi Dezső Színház Színházi Műhely), vagy Kanizsán (Gondolat-Jel Társulat) vagy Zentán (Zentai Diákszínjátszók, ma már Zentai Magyar Kamaraszínház Diákszínjátszói) játszottunk, akik színműre akartak menni, Budapestre is beadták. Én is ugyanígy voltam vele, hogy egy próbát megér, de elég elérhetetlennek tűnt. Közeledett az első rosta határideje, én nem kezdtem el készülni: Antóci Dorottya otthon ül, vagy a barátaival és nincs kész semmi… és mondtam anyukámnak, hogy én nem megyek el, de addig gyűrtek, hogy végül leraktam a seggem a teraszra, összeszedtem azokat a dolgokat, amiket szívesen vinnék és elkezdtem. Monológokkal gondban voltam, nem is vagyok biztos benne, hogy tudtam akkor, hogy mi az a monológ. Leírtam kézzel, megnéztem, hogy mondanám. Nem volt segítség, de nem is lett volna rá idő, így muszáj volt a saját agyam után mennem, úgy tanulni a verseket, ahogy én gondolom.

Elhitted, hogy sikerült az első kör?

Alig… kialakult mindhárom rostánál, hogy nem maradtam ott megvárni az eredményt, ami úgy megy, hogy kijön egy néni és elmondja, hogy ki jutott tovább és ki nem, de az akkora stressz… ott ül mindenki és vár, borzalom. Ha oda bemegy az ember úgy, hogy semmi köze a felvételihez, két perc múlva azt érzi, hogy „nemakarom nemakarom nemakarom”.

Volt benned egy lemondás is, hogy úgyse sikerül, azért nem maradtál ott?

Hát, nagyon bíztam benne, hogy igen, de csak azért, mert jól éreztem magam bent, sok figyelmet kaptam, úgy éreztem, hogy érdekli a tanárokat, amit csinálok, s az tök jó volt. Bizakodtam, de ez az ideges várakozás ilyenkor éveknek tűnik. Inkább elmenekültem onnan, mert tudtam, hogy úgyis kapunk e-mailt is.

Hogy reagáltak a szüleid arra, hogy felvettek?

Nagyon örültek neki. Nagyon megölelgettek. Nem emlékszem pontosan, de szerintem sírtak.

Te sírtál?

Igen, nagyon. A harmadrostán is úgy alakult végül, hogy nem vártam meg az eredményhirdetést. Lement a rosta, én meg találkoztam a Fannival (Kovács Vecei Fanni) meg a Kovács Tamással, akik már akkor ott voltak Pesten, nagyon izgultam, elmentünk megittunk egy sört, aztán a büfében beszélgettünk, én izgultam, ők meg dumáltak, hogy ez a feszkó ne legyen ilyen erős. És egyszer csak jön a Kálmán – aki egy nagyon bájos, ősz úriember az egyetemről –, rám néz, s mondja, hogy lehet, hogy nekem le kéne mennem az Ódryra, mert valami eredmények vannak. Mint akit felrobbantottak, úgy rohantam le és rájöttem, hogy már lement az eredményhirdetés. Síró emberek, ölelkező fiatalok… odamentem a nénihez és kérdeztem tőle, hogy „Tessékmármondani, engem fölvettek?” És azt felelte, hogy igen. Teljes káosz. Mi?? Hogy engem akkor most…? És a leendő osztálytársaim is mondták, hogy „szerintünk téged fölvettek”. Én rohangáltam, nyilván azt hittem, hogy elnézték, hogy fölvettek, hogy mi van… kirohantam és akkor a Fannival meg a Tamással örvendtünk.

Milyen érzés volt Pestre költözni és elkezdeni ezt?

Sokat segített az elején, hogy ott volt a Nóri (Molnár Gábor Nóra), azok, akik vajdaságiak és fent vannak Pesten, a barátaim, mert nagyjából ugyanaz az élethelyzetünk is. De hát az első két év az nagyjából úgy működött, hogy nem nagyon hagytuk el a 8. kerületet, Vas utca és környéke, a Blaha Lujza térig kijutott az ember, de nem is emlékszem, hogy egyedül közlekedtem e. Nagyon sokat bent voltunk.

Az, hogy vajdasági vagy, az okozott valami nehézséget?

Az embernek el kell döntenie, hogy hányadán is áll ezzel a dologgal. Az első év nagyjából úgy ment, hogy ha mondtam valamit, amit a többiek nem ismertek, akkor azt tizenegyen visszhangozták. Visszaüvöltötték, próbálták utánozni a középzárt ë-t. Ettől is nehéz volt a folyamat, meg kellett tanulni úgy beszélni, ami nekem még jól esik, amit nem érzek egy teljesen fölvett dolognak, de megállja a helyét a színpadon, és nem egy tájszólásos, délvidéki kislány lettem.

Lelkileg is nehéz volt ez, vagy csak technikailag?

Inkább technikailag. De voltak olyan helyzetek is, amikor már tök jól ment, nem kellett rá odafigyelnem, hogy hogy beszélek, de egy jelenetben – életjelenetek voltak –, abban a pillanatban, amikor ideges lettem, visszaváltottam. Zsigeri dolog: ideges vagyok, nem kontrollálom magam, és rögtön úgy beszélek, mint otthon.

 

 

És itthon? Kell visszafelé is az akklimatizálódás?

Könnyebb lenne, ha több időt tudnék itthon lenni. Van egy-két nap, míg megszokja az ember a más tempót. Mindennek más a tempója, szüleimnek, Martonosnak. De gyakorlatilag erre nincs idő, mert 2 napra tudok hazajönni, így a határon át kell rázni magam, hogy most itthon vagyok és nyugi.

A színész szakma nem hétköznapi, hamarosan fejezed az egyetemet, van elképzelésed, hogy milyen lesz majd a „felnőtt” élet?

Nincs sok tapasztalatom, csinálom úgy, ahogy gondolom. Most szinte csak olyan emberek vannak körülöttem, olyan barátaim vannak, akik színházzal foglalkoznak. Ritkán adódik olyan, hogy nem színházi témáról beszélek, ami nagyon fárasztó sokszor. Amikor észrevesszük, hogy a téma a kutyák, a cicák, és a gyerekek, akkor azt érzem, hogy de jó, hogy nem kell megfogalmazni, hogy milyen művészi értéke van ennek meg annak… és ez nagyon jól esik sokszor.

Büszke vagy magadra, arra, hogy Budapesten tanulsz színésznőnek?

Igen. Bár ez is kettős. Nagyon szeretem, de sokszor úgy is érzem, hogy egy csomó minden mást is csinálhatnék, ami talán nem ennyire bonyolult. De arra is büszke vagyok, hogy nem hagytam ott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs ilyen. De aztán rájöttem, hogy ez ad értelmet az életemnek. Nagyon sokszor úgy vagyok vele, hogy vannak olyan dolgok is, amiket lehet csinálni, amihez nem kell ennyire foglalkozni azzal, hogy éppen én hogy vagyok, hogy fogalmazom meg. Sokszor olyan jó lenne, ha nem kellene magamról semmit gondolni.

Szerinted milyen a jó színész?

Most úgy gondolom – de lehet, hogy majd ez változik –, hogy az általam jó színésznek tartott személyek nagyon szemtelenek, nagyon bátrak, és nem azon feszülnek, hogy megszólalnak, hanem azt lerakják és nagyon önazonosan tudnak viccesek lenni, nevettetni, vagy eljátszani egy olyan fordulatot, ami nagyon szomorú.

2020 után hol képzeled el magad?

Vannak ötletek, nyilván mindenkinek, hogy jó lenne kipróbálni ezt-azt, pl. forgatni. De nincs nagy elképzelés, inkább olyan vágyam van, hogy olyan dolgokat csináljak, amiben jól érzem magam, ami kihívás, ami nem csak szakmailag mondja, hogy oké, hanem ahol emberileg is jól tudok működni.

Megtalálni a te utad, amit sokáig tudsz csinálni… Tudsz színész maradni a nyugdíjig szerinted?

Nem tudom. Lehet, hogy 5 év múlva azt mondom, „Csá”, és veszek 5 kecskét. Vannak idős színészek, akik olyan jól vannak. Teljes okék, lehet, hogy elegük van, de ez annyira nem látszik. Biztos lehet ezt úgy csinálni, hogy az ember ne őrüljön bele. Talán…

Ha 10 év múlva azt mondod, hogy ezt nem tudod tovább csinálni, akkor mit csinálnál? Budapesten a panelban vagy Martonoson nevelnéd a kecskéket?

A panelban. Macska helyett. Azt tudom elképzelni, hogy az is valamilyen kreatív munka lenne. Arra képtelen lennék, hogy egy nagyon behatárolt dolgot csináljak. Az nem esne jól. Képes lennék, mert mindenre képes az ember, de… mondjuk csapatban szívesen dolgoznék, ahol ötletelni kell, és nem csak egy adott dologra. Jól esik agyalni, most is, ha meghallok egy zenét, jön, hogy milyen klippet képzelek rá. Ezek kis hülyeségek, de szeretem.

Vágysz haza? Nem konkrétan Martonosra gondolok, hanem mondjuk Vajdaságra.

Igen. Nagyon szeretek Budapesten lenni, de ez nekem mégiscsak egy sokkal természetesebb közeg. Ha itt vagyok, könnyebb belőnöm, hogy én ki vagyok, mit jelentek én magamnak. Ezért nagyon szívesen lennék itt. Hát ez egy ilyen rossz… nehéz dolog. Az ember nem tudja azt mondani, hogy most fél évig itt van, aztán meg ott, de hátha hoz az élet majd olyan dolgokat, hogy ezt is meg lehet csinálni.