Már megint hozzá tartok. Ahogy a legtöbb este. Már megint egy dalszöveget dúdolgatok magamban, ahogy a legtöbb este. „Maradj otthon, nézzél TV-t”, úgy, ahogy a legtöbb este? Ma nem. Mehetnék egyenesen hozzá is, de nem teszem. Előbb kiszellőztetem a fejem. Azzal nyugtatom magam, hogy szükségünk van egymásra. Mondjuk neki nem biztos, hogy szüksége van rám, de nekem ő kell, hogy megőrizzem az elmém kaotikus épségét. Érdekes párocska lehetünk. Én belé kapaszkodom, ő meg erős és megáll a lábán. Ezek vagyunk mi, „Ketten, amelyik rosszul van, az vagyok én”. Nem tudom, hogyan lehetnék jobban.
Nincs más biztos pont az életemben, csak ő. Még tanulnom kellett, még volt valami célom, konkrétan be akartam fejezni az egyetemet, egész jól elkallódtam a világban. Akkor még nem tudtam, hogy a tanulás nélkül milyen üres lesz az életem. Az egyetem után azonban minden szétcsúszott. Beálltam szakácsnak, mert azt hittem, szeretek főzni. Az egyetemi koleszban szerettem is. Azt készíthettem, amit akartam, az étteremben meg azt, amit mások akarnak. Mondjuk, a palacsintát mindenki szereti. Szerintem. A palacsinta egy élmény is lehetne, amit át kellene még élnem ebben az életben. Aminek úgy forgatom a tésztáját, hogy mindenhol átsüljön, még jó nem lesz mindenkinek. Főleg nekem. Hisz mégiscsak én volnék a szakács.
Általában ahogy kilépek a lakásból, már nem feszengek. Bent úgy érzem magam, mintha a négy fal lenne a börtönöm, én meg az elmém őre. Néha nyugtatnom kell magam, hogy erős vagyok, kibírom, de a börtönőr szájából a bók puszta nyöszörgés. Kint csak a város vesz körül. Elkószálok, hagyom sodródni a gondolataim, mintha az elmém lenne a Golf-áramlat. A gondolatok meg a benne lévő élőlények: néha végig velem tartanak, néha kiugranak, néha én magam lököm ki őket. Nem kell mind. Mit csináljak? Kezdhetnék valamit magammal. De mit szeretek? Főzni. De már azt sem. Mit kezdjek akkor magammal? Olyan üres ez az egész. Csak ő van itt. Miért megyek mindig vissza hozzá? Nem is szeretem. De legalább tudom, hogy kapok tőle valamit. Én meg mindig magamat adom. Még a végén elfogyok.
Először mindig az úton sétálok. Ott tisztán látszik az árnyékom, így nem vagyok teljesen egyedül. A lámpaoszlop árnyéka is látszik. Végiglépkedek rajta, mintha ezzel egyenesbe hozhatnám az életem. Legalább pár másodpercig tartott. A szúnyogok az első tíz méter után megrohannak. Pedig engem általában még ők sem szeretnek. Szerintem a csípésük lehetne Ámor nyila is, csak fordítva. Őt is megcsíphetnék, hátha kiváltana belőle valami érzelmet. Péládul utálatot. A csípések elvesznek, nem adnak. Az utánuk maradt piros foltok pedig emlékek. Mind fölé oda kellene írni, hogy az éppen melyik emlékem. Mondjuk, csak a jókat jegyezném fel, mert azok is nyomtalanul elmúltak, ahogy a csípések általában. Kivéve, amelyiket kikaparom. Az gennyes is tud lenni, vérzik, tovább viszket, én meg vakarom, mert nem bírom megállni.
Később felmegyek a járdára, új társaság után kutatva. Eddig még senki nem fogadott be, csak ő. Valószínűleg ő is csak azért, mert jól jöttem neki. Rajta kívül nem kellek senkinek semmire. És mégis belé kapaszkodom. Hiszen ki másba tudnék? Róla gondolkodom a legtöbbet. Így alig marad időm a saját életemre. Tudom, hogy abba kellene ezt hagynom, de nem merem. Akkor már nem marad semmi, amiben biztos lehetek.
Alkalomadtán kiszűrődnek hangok a bezárt kapuk mögül. A tulajdonosaiknak folyik az életük. A saját kis telkükön üldögélnek, nekik nem börtön a ház. Egyszer megütötte a fülem egy szónoklat a magyarságról. Szerb akcentussal. Később elsétált mellettem egy lány, aki telefonált. Le akar szokni a cigiről. Szerintem a barátjával beszélt. Örüljön, hogy az ő barátja rendes. Ők szavakkal értik meg egymást. Ekkor rá gondoltam. Mi miért nem lehetünk normálisak? Mi miért nem beszélgetünk jelentéktelen dolgokról?
Néhány nyitott ablak előtt is elmegyek. Azt hiszem, az egyik mögött egy gyerek káromkodhatott. Általában egy felnőttnek nincs ennyire vékony hangja. Ennek a vékony hangocskának a tulajdonosa meg nem magától találta ki ezt a sok cifraságot. Lehet valaki elég idős hozzá, hogy utálja a világot?
Próbálok nem gondolkodni, csak érezni, hallani. Például a fán ciripelő alaktalan lényeket, valami váratlanul puhát és büdöset a talpam alatt, a hátán fetrengő bogarat, ami úgy zümmög, akár egy motorcsónak. A kerítésen fejmagasságban trónoló macskát, amit csak akkor veszek észre, amikor belekap a hajamba. Embereket, akik elmennek mellettem, és olyanok, mintha régóta ismerném őket. Amikor még tudtam, mit kell csinálnom.
Általában ennyi séta után már megnyugszom, ma viszont valamiért nem. Egyre nehezebb megtennem ezt az utat, egyre nehezebb kitisztítani a fejem. Üres befőttes üvegnek érzem magam, amit a nagyi a legédesebb lekvárjával szokott megtölteni. Csakhogy idén nem termett elég barack. Keresett valami alternatívát, de az nem lett az igazi. Szívem szerint azt kihagynám, de nincs más, amit a palacsintára lehetne kenni.
Néha elhajt egy autó az úton. Amelyik túl lassú, annak a sofőrje valószínűleg részeg, és nincs biztosítva az autója. Az emberek azért kötnek biztosítást az autójukra, mert azok nem gyógyulnak meg. Engem meg majdnem elcsapnak. Valószínűleg nem tudják, hogy nekem sincs biztosításom, nem csak az autójuknak. Igazából egy ilyen életet nem sajnálnék az autó elé lökni. Ez a legnagyobb baj. Össze kellene szednem magam. Össze fogom szedni magam.
Lassan a kapuja elé érek. Ott áll, és rám vár. Legalább ő. Meg otthon a mosatlan. A mosolya se túl hideg, se túl meleg, olyan… Szokásos. Beinvitál, ahogy szokott, oda tartunk, ahova szoktunk. A kétségeim ott maradtak, ahol voltak. Azzal nyugtatom magam, hogy csak megvakarjuk egymásnak ott, ahol viszket. És ez lesz az utolsó.
Nyilas Orsolya
(A szöveg Magyarkanizsa Község Ifjúsági Irodája szervezésében megvalósult Kreatív írás projekt keretén belül született, Hernyák Zsóka mentorálásával.)