Nem sok dologra emlékszem a nagymamámmal kapcsolatban. Kendőt viselt, otthonkát hordott és olyan mamaszaga volt. Ahogy múlnak az évek egyre kevésbé tudom felidézni, hogy milyen volt a hangja, mik voltak a szokásai. Csupán egy dologra emlékszem tisztán, mintha ma történt volna – gondolom ebben a fatalpú klumpa segít, amit úgy hozzám vágott, hogy ma is érzem a helyét, ha rágondolok. Jó nagy udvarunk volt, tele jószággal. Rengeteg időt töltöttem ott. Öt éves lehettem, mikor egy szép nap kitaláltam, hogy milyen jó lenne, ha az utcánkban élő galamboknak is olyan jól menne a soruk, mint a tyúkjainkak. El is kezdtem én már kora reggel hordani ki a kukoricát a járdára, az útra. Dobtam a szomszédok kertjébe is rendesen, hátha oda is beszáll egy-két éhes madár. Arra már nem emlékszem hány kiló „arannyal” károsítottam meg a családi vagyont. Igazából egy cső kukorica is nagy veszteségnek számított volna, mert a nagymama egy szemért is lehajolt, hogy ne vesszen kárba. Itt kezdődött az én zero waste-re nevelésem.
Azóta sok plasztik kupa lefolyt már a Tiszán. Felnőttem, anya lettem. Már megértem a nagymamám életfelfogását. Megértem, hiszen nincs ezen mit nem érteni. A pazarlás, a sok szemét, az emberi kapzsiság elpusztítja a Földet. A reklámok azt sulykolják belénk, hogy egy gyerek felneveléséhez rengeteg dologra van szükség. Megvesszük őket, persze, mert a legjobbat szeretnénk azoknak, akik a legfontosabbak számunkra. Csakhogy a legtöbb kütyü, játék, ruha felesleges, és darabjaira szétmállva halált okozó falatként végzi egy tengerparti sirály gyomrában. Egyszer egy bölcs indián azt mondta: „A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” Ezt hallva rájöhetünk, hogy azzal teszünk a legtöbbet a szeretteinkért, ha nem anyagi javakat halmozunk fel köréjük, hanem inkább megbecsüljük a környezetünket, mert tényleg a jövő generációja issza majd meg mohóságunk levét.
Amióta megházasodtam, és saját háztartást vezetek, nagyon ügyelek arra, hogy minél kisebb legyen a családom ökológiai lábnyoma. Mosószódával, mosotojással mosom a ruháinkat, a lányomat mosható pelenkába pelenkázom, ami nem csupán környezetbarát, de jóval olcsóbb is, mint az eldobható fajtája. Ezek nagyon praktikus, jól megtervezett darabok, patentokkal, tépőzárakkal. Nincsenek új ruhái sem a gyereknek. Sok olyan ismerősünk van, aki szívesen odaajándékozza a kinőtt ruhákat. Ezért nem is vásárolunk butikokban, hiszen turkálókból szinte mindent be lehet szerezni, minőséggel, megfizethető áron.
A játékok terén is kreatívnak kell lenni. Én most esténként épp macikat varrok, akik egy dobozban laknak majd. Lesz takarójuk, párnájuk. Azzal foglalkozik ugyanis mostanában a lányom, hogy mindenkit betakar és elaltat. Különben is gyorsan ráunnak egy-egy játékra, így szerintem erre sem kell sokat költeni. Pláne, ha a többi gyerek is olyan, mint az enyém, aki inkább játszik a tejfölös vödörrel vagy a lovaktól behozott, agyoncsócsált szárízikkel, mint a rokonoktól szülinapjára kapott cuki kis plüss kutyával. Akkor sem kell elkeseredni, ha valaki nem tud varrni vagy fát megmunkálni, mert sok ügyes ember él körülöttünk, akik nem csak szép, hanem fejlesztő játékokat is készítenek.
Ha valaki tanácstalan, és nem tudja, hogy kezdjen hozzá a változtatáshoz, rengeteg információt talál az interneten, újságcikkekben, csoportokban, fórumokon. De a helyi Baba-Mama Klubhoz is fordulhatunk segítségért, ahol legutóbb például azzal foglalkoztak, hogy hogyan is lehet környezettudatosan, kevesebb szeméttel nevelni a gyermeket. Az öko megoldásokról tapasztalt anyukák osztották meg gondolataikat egymással. Volt szó mindenféle praktikáról, újszerű találmányról. Az ilyen találkákon emellett persze a jó hangulat is garantált, hiszen egymás történeteihez kapcsolódva rájöhetünk, mi is hasonló, komikus helyzeteket éltünk át az anyává válás küszöbét átlépve.
Végezetül, úgy gondolom, egyszerűen és tudatosan kell élni. Minél kevesebbet vásárolni, mert nem az újrahasznosítás a megoldás, hanem az, ha nem termelünk szemetet. Riasztó híreket hallani a Föld pusztulásáról, de talán még mindig nem késő tenni valamit.
Kép és szöveg: Kiss Bús Anita