A trianoni békediktátum századik évfordulója foglalkoztatja a magyar közvéleményt, és ebből kifolyólag a különböző politikai oldalakat. Baloldaltól-jobboldalig, liberálistól-konzervatívig a saját világnézete, történelmi szemlélete, és nem utolsó sorban politikai érdeke szerint viszonyul ehhez a történelmi tragédiához. Az öngyűlölő, „megérdemeltük” értékeléstől az irracionális, „mindent vissza” szlogenekig sok féle értékelést, véleményt hallhatunk az évforduló kapcsán. Az élet pedig megy tovább azon az úton, amelynek egy fontos mérföldköve volt Trianon. Csak minket foglalkoztat ez a történelmi esemény. Esetleg még a békediktátum haszonélvezőitől hallhatunk remélhetőleg óvatos, halk örömkurjantást, vagy néhány magyargyűlölő román politikusnak, a történelmi igazság beteljesüléséről szóló ünnepi szónoklatán háborodhatunk fel. A nagyvilág közvéleményét nem érdekli, de különben sem tud erről, a csak nekünk, magyaroknak fontos évfordulóról. Ezen nem kell megsértődnünk. Ez így természetes. Ahogy minden embernek, úgy minden nemzetnek a saját fájdalma a legfontosabb. Mi, magyarok sem azzal kelünk és fekszünk, hogy siratjuk Tibet kínai megszállását, vagy naponta tüntetéseken követeljük a 30 milliós kurd nemzet önálló, független államának megteremtését. Trianont nekünk, és csakis nekünk kell megérteni, önmagunkban megemészteni, feldolgozni, és a helyes utat megtalálni. Ha más nemzet fiait nem is érinti meg a mi nemzeti tragédiánk, nekünk foglalkozni kell vele. És nem csak a századik évforduló kapcsán. Ez a nemzeti identitásunk egyik, ha nem is a legfontosabb sarokköve.
A trianoni békediktátum igazságtalan volt. Magyarország két harmadának,- valamint 3,5 millió magyar elszakítása nem lehetett igazságos. Történelemhamisító legyen a talpán, aki csak a fenti két tény alapján jogos, igazságos békéről tud beszélni. Pedig száz éve nagyon igyekeznek. Mégis úgy vélem, ha csak állandóan Trianon igazságtalanságát emeljük ki, akkor nem tudunk egyről a kettőre jutni. Ugyancsak zsákutcába kerülünk, ha az önsajnálaton és a „mindenki gyűlöl bennünket” szemléletén megragadunk. A történelem folyamán a háborúkat lezáró békéket elsősorban a győztes nagyhatalmak vélt,- vagy valós érdekei alapján kötötték meg. Csak a középkorban, -akkor is a legritkább esetben, és elenyésző mértékben- játszott szerepet az uralkodók rokoni kapcsolatain alapuló szimpátiája. Az első világháború után a győztes antant országok úgy vélték, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejövő utódállamok fel tudják tartóztatni a keletről fenyegető bolsevizmust, és gátat tudnak szabni az esetleg megerősödő német terjeszkedésnek. Nem a magyarok iránti ellenszenv, még inkább a gyűlölet okozta nemzeti tragédiánkat, hanem egyszerűen csak az új védenceiket kívánták Magyarország testéből megerősíteni. Az már más kérdés, hogy a belső feszültségektől sem mentes utódállamok nem váltották be a hozzájuk fűzött francia, brit reményeket. Ennek lett nagyon gyors következménye a második világégés, majd az után, a szovjet típusú diktatúra fél évszázados elnyomása Közép-Európában. Saját érdekeiket figyelembe véve is nagyon mellé fogtak a győztes antant hatalmak.
Mit tehetünk ezzel a kereszttel, amit száz éve a maradék országrészben, és azon kívül élő magyarok cipelünk? A válaszom közhelynek tűnik, de vállalom: együttműködés a közép-európai nemzetek között. Ebben a tekintetben sokkal jobban állunk, mint 100 évvel ezelőtt, de még óriási utat kell megtennünk. Ez kompromisszumokkal jár, de nincs más lehetőség. Mi fogadjuk el az elfogadhatatlant, de a másik fél is szálljon már le a lóról.
Kávai Szabolcs