Kálmán Gabriella vagyok, angol szakos hallgató. Mostanság nyelvészeti kutatásokat végzek. Írásaimban a nyelvészetben előforduló fogalmakkal ismertetem meg az olvasót azzal a céllal, hogy bemutassam, hogyan tanulunk és használunk egy vagy több nyelvet, azok hogyan működnek, s hogy mindezek milyen hatással vannak életükre.
Előző írásomban a kódváltásról írtam, jelenlegi írásomban pedig a színterminológia elméletével ismertetem meg az olvasót.
A 20. századi nyelvészeti antropológusok, Berlin és Kay kezdtek el először a színek nyelvészeti szerepével foglalkozni. Kiinduló álláspontjuk az volt, hogy bár a környező valóság mindenki számára azonos, a különböző nyelveket használók és az eltérő kultúrákat képviselő beszélők a valóságot a nyelvben eltérő módon képezik le. Konkrét példa erre a szivárvány, amely egy olyan fizikai kontinuum, melyben nincsenek szakadások, ám mi mégis részekre bontjuk és elnevezzük a különböző részeket. A színspektrum színei mindenki számára egyformák, ám vannak nyelvek, amelyek csak két színnevet képesek megnevezni, míg más nyelvek sokkal többet – s ebben a folyamatban a kultúra nagy szerepet játszik. A színek elnevezésének rendszerét kutatóknak sikerült leírni: minden nyelvben vannak bizonyos alapszínnevek, melyek egyetlen szónak kell lenniük (sárga, yellow, de nem halványsárga vagy light yellow), nem lehetnek egy szín alosztályai (bíbor) és általánosan használhatónak kell lenniük (szőke).
Mint általában, a félév első egyetemi órája mindig bemutatkozással kezdődött. Az újonnan érkezett amerikai tanárunk elveszve érezte magát, nagyon furcsának vélte az olyan magyar neveket, mint az Boglárka, Zsolt, András és a többiek – nem is jegyzett meg egyet sem. Mikor meg akarta szólítani a magyar nevet viselő diákot, kénytelen volt más eszközhöz folyamodni:
– You there in the teal t-shirt! (Te ott a „teal” felsőben!)
Nem tudtuk, kire gondolhatott, hiszen a magyarban a teal színnek nincs megfelelője: legközelebb hozzá a sötétkékeszöld áll.
Ha egy nyelvnek két színneve van, az a fekete és a fehér (sötét és világos). Ha ezek kiegészülnek egy harmadikkal, az a piros. A negyedik és ötödik szín a sárga és a zöld, de a sorrend fordított is lehet. A hatodik és a hetedik szín a kék és a barna. Ezeket követik az olyanok, mint a szürke, rózsaszín és bíbor, bár a sorrend itt is kötetlen. Van némi alapja annak, hogy a technikailag fejletlen társadalmak használják a legkevesebb színnevet: az új-guineai jaléknek csak a világosnak és a sötétnek megfelelő színneveik vannak, a nigériai tivek három színnevet használnak, az asszami garók és a fülöp-szigeteki hunanóok négyet, a burmaiak pedig hetet. A színnevek számán kívül jelentős eltérések vannak a téren is, hogy spektrum egy-egy pontja milyen színt takar különböző nyelvekben: míg a magyar nyelvben az orgonát lilaként írjuk le, a szerbben az kék (plava), a világos hajúak számunkra szőkék, míg a szerb beszélőknek ugyanaz a haj plava (kék).
A kultúrában a színnevek hiánya vagy különbözősége nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott kultúra rosszabb vagy jobb, csak más, máshogy osztályozza a színeket, más módon dolgozza fel a valóságot.
Kálmán Gabriella
Felhasznált irodalom:
Wardhaugh, Roland. 2006. Szociolingvisztika. Oxford & Malden: Blackwell Publishing
Berlin, Brent, és Paul Kay. 1969. Basic Color Terms: Their Universality and Evolution. University of Califoriona Press