Mindent jelnek hittem, és sokszor csak hallucináltam, beképzeltem,
csak hogy könnyebben éljem túl a mát. Próbáltam mindig melletted állni,
és nem vágyni többre, de ez valahogy soha nem sikerült. Erről ki tehet?
Én? Hisz olyan csábosan adtad magad mellettem! Tudom,
nehéz kapcsolaton vagy túl, de én annál jobbat tudok nyújtani,
és ezért ne taszíts el oly hirtelen!
Nem hiszem el.
Már megint mindent én rontottam el!
Mindig, amikor előrelépünk egyet, te valahogy visszalépsz utána hármat.
Tudod mit, nem adom fel, még van bennem erő, és még tudok szeretni,
addig küzdök érted és a falad ellen, mit magad köré húztál.
De ettől nem lesz jobb! A fallal mindenkit eltaszítasz magadtól,
nem lesz, ki segíthet, nem lesz, ki melletted állhat! Ne tedd ezt!
Kérlek, tanulj meg úszni az árral, ússz velem karöltve!
Én egy vallomást írtam, te viszont arra se méltatsz, hogy megnézzed!
Kérdem én, érdemes az ilyet szeretni?
Mikor hiszem, hogy van esélyem, és úgy szeretlek, olyankor a fellegekben járok,
de egy pofon után rájövök, nincs esélyem, és a mélybe zuhanok.
A mélybe, minek legalján egy szakadék van!
És a szakadék legmélyén ott vár egy tó,
melyet az évek során én tápláltam sokat érző könnycseppjeimmel!
És végül ezekbe a könnyekbe fulladok bele!
Úgy belemerültem a falad ledöntésébe, hogy a csata közben mindenkit eltaszítottam magam mellől, és most nincs senki, ki nyújtaná a kezét, ki kihúzna a tóból.
Így már csak a halállal és a magánnyal mehetek kézen fogva Kharónhoz,
ki majd elvisz Minósz ítélőszéke elé, és ő meg mondja, hogy a földi létem méltó volt-e, hogy rávezessen Élüszion ösvényére.
Szekeres Tamás, 8. osztályos tanuló
Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola, Magyarkanizsa
(A verset szó szerint közöljük – a szerk. megjegyzése)