„Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem.”
(Petőfi Sándor)
Kihalt a szülővárosom, Kanizsa, csend honol mindenütt. 2020. április 5-ét írunk. Virágvasárnap van. Sehol egy teremtett lélek. Pedig tavasz van, gyönyörű tavasz. Virágoztak már a fák, átlátszóan kék az égbolt. Egy hét, és itt a kereszténység legszebb ünnepe. Krisztus Urunk feltámadása. De az örömteli várakozás helyett most világszerte, a járvány miatt retteg Földünk lakossága. Ezért hát fordítsuk vissza az idő kerekét, és ott keressünk szívet-lelket melengető emlékeket! Most én is ezt teszem, mert ilyenkor – húsvét közeledtével – a múlt ködéből előbukkan rég eltűnt gyerekkorom sok-sok színes, feledhetetlen emléke.
Lelki szemeimmel látom házunk virágágyásaiban a tulipánok piros, és sárga színfoltját, és érzem a kék és fehér jácintok bódító,- meg a narancssárga harangvirágok erős, de mégis vonzó illatát.
Megélénkül a régi utca, rügyek pattannak a gyönyörű akác- és eperfa soron, és nyoma sincs a benzingőzzel teli betonútnak. A köves kocsiúton ott poroszkál szomszédunk, Szecsei Pista bácsi két jóltartott lova. Épp inni vezeti őket a sarki ártézi kút vályújához. Annak a vize télen kellemes langyos, sohasem fagy be, nyáron meg mint a forrás, hűsít. Arra is jó, hogy a széles kútárokban – amelynek oldalán sárga kikirics és bársonyszínű aranka tömkelege virít – naponta megmártózzunk mi, a „falusi gyerekek”, no meg a kocsiúton áttotyogó, anyjuk által vezetett pelyhes kiskacsák.
Érezni a levegőben a böjti szelek langyos leheletét, amely még az utcába is belopja a Tisza töltéséről a virágzó fűzfák édeskés illatát. A házak előtt mély árkok húzódnak, melyeket – szinte naponta – az „útászok” tartanak rendben. Olyan simára és egyenletesre „borotválják” ásójukkal és lapátjukkal, hogy mai úthenger gépek megszégyenülve elcsúsznának rajtuk. Apropó, csúszda! Egyik kedvenc játékunk volt az árokba csúszás, csúszkálás, főleg a húsvétra kapott Bata-féle gumitalpú vászonszandálban, melyet a halhatatlan, és kedvelt Disney-rajzfilm alakjaival díszítettek. A kellemes időben – jól emlékszem, és mintha most is látnám– néhányan már mezítláb is „fényesítették” az árok oldalát, de legtöbben az elnyűhetetlen Bata szandált próbálgatták. Mert előbb nőttük ki, minthogy elkopott volna a talpa!
A várva várt és örömteli húsvéti locsolkodás után, – amit máig sem feledtünk el – hiába volt a későbbi rendszer tiltása, és megfélemlítése, kijöttünk a véges házak elé, hogy eldicsekedjünk, kinek hány locsolkodója volt, ki mennyi piros tojást és fillért adott a locsolkodóknak, illetve, hogy ki (mármint a fiúk) mennyi festett tojást és fillért, pengőt gyűjtöttek össze. Azután megerősítettük, piros cserépdarabokkal újból átrajzoltuk a már naponta használt, és koptatott „nyakas sántikát” (ugró iskola), és jöhetett a gondtalan ugrálás, karikázás, majd a kacskázás (társas játék, ütőfával röptető játék) a tiszai töltés oldalán, a tiszta levegőben.
És a húsvéti sonka, tojás és fonott kalács illata elvegyült a kislány hajakból áradó kölni és szappanos víz, már-már kissé orrfacsaró, de mégis tavaszi és felejthetetlen ünnepi illatával, amely minden húsvétkor újra előtör a gyerekkorom mélyéből. Mert „mélységesen mélyek a múltnak kútjai” – mondja Thomas Mann, az író.
Igen. Mélyek, de nem sötétek és átláthatatlanok, ha átvilágítja őket a boldog gyermekkor örömteli, emlékező fénye.
Teleki Mária