Már hajnali fél 4, fénylik az ágyam melletti óra „cágerén”, és még mindig nem jön a megnyugtató álom a szememre. És ez már hetek óra így van, mert a bezártság, a kijárási korlátozás meggyötörte velem együtt az idősebb nyugdíjasok testét-lelkét. Telefonbeszélgetés által ezt vallották be a legtöbben. Az orvost is több esetben értesíteni kellett a rosszullétről, ki is jött a mentő (hozzám is), de az ő ügyeletük is korlátozott. A gyógyszert legtöbbször vény nélkül kellett beszerezni. A helyzet – bevallom – embertelenül megviselt. Nem ismerek magamra, de van egy kis vigasztaló segítőm. A díszszilvafa feletti villanydróton naponta, főleg a kora reggeli órákban megjelenő fekete rigó a párjával, vagy egyedül. Trillázva énekli: „Sárika, esik a dió”- és ismétli rendületlenül. Ez gyógyír a lelkemnek, testemnek, de nem végleges gyógyszer.
Mit tehetek újfent? Kialvatlanul, étvágytalanul ismétlem háromszor: „Most már nem fáj semmi, elmúlt minden baj”.
De végül ismét a témakereséshez, az íráshoz folyamodom. Lehet, hogy ezzel másnak is egy kis kikapcsolódást, felüdülést hozok? Remélhetem?
A kutatások szerint, az emberek és az állatok között van egy különleges kötelék: az állati érintés csökkenti a stresszt, a 
vérnyomást, és oldja a feszültséget. De emellett, a múlt századi háborúk idején életeket mentettek egy, a – Lajka a csillagok között landolt, vagy a hűség mintaképévé váltak. Wojtek, a világháborús medve kölyökként került a hadsereghez, és az 1941-es évben, a II. lengyel hadsereg 22. hadtestének kabalája lett. Nem csak a sivatagi harcokban vetették be, de szórakoztatta a katonákat is. Legemlékezetesebb „hőstette” volt, mikor az 1944-es Monte Cassino-i csata alatt hadianyagot szállított a tüzéreknek. A háború után 1947-ben egy állatkertbe került. A valós beszámolók szerint a „bajtársai” sírtak, amikor búcsút kellett venni tőle.
A másik csodálatos és lélekemelő esemény főhőse Balto, az életmentő husky. Az Egyesült Államokhoz tartozó nyugat-alaszkai régióba, 1925 hideg, fogcsikorgató telén hatalmas diftéria járvány kezdődött. Mivel a diftéria elleni oltás 
szavatossága lejárt, Curtis Welch, a térség egyetlen orvosa újakat rendelt, ám a hatalmas hó miatt, amely majdnem mindent lezárt – azok nem érkeztek meg. Így Nome városának gyermekeire az ellenszer nélkül a biztos halál várt. Mi volt a választás? Az, hogy húsz kutyaszán csapat, összesen 150 kutyával útnak indult az 1085 km. távolságra lévő Nenanából, mert csak így érhették el Nome városát, hogy a szérummal megmentsék a diftériás gyermekeket. Hatalmas hóviharokkal, csikorgó kemény faggyal kellett megküzdeniük a szibériai husky kutyáknak. Ennek ellenére öt és fél nap után, a Balto nevű husky vezette szán érkezett be elsőként, és ezzel a hősi, embert, állatot megpróbáló „szérumfutással”, több ezer ember életét mentették meg. A minden elismerést érdemlő hőstettről az egész világ tudomást szerzett a sajtó által, és ami még nagy jelentőséggel bírt, hogy ez nagy előrehaladást, és harcot jelentett a védőoltások elterjedéséért vívott mozgalomnak. Balto kutyának, a természet erejét is legyőző vezért huskynak, szobrot emeltek a New York-i Central Park-ban. Ma is ott áll.
A hűség mintaképe, Fido. Biztos vagyok abban, hogy akik tisztelik és szeretik az állatokat, tudják, hogy az ember leghűségesebb társa a kutya. Úgy is mondják, ő a négy lábon járó hűség. Számos történet bizonyítja ezt, nem egy velem is 
megtörtént. De most Fidóról írnék. A II. világháború katonai támadásai miatt számtalan állat, házi kedvenc elpusztult, vagy otthon,- és gazdi nélkül maradt, így elkóborolt. Ez történt Fidoval is. A toszkán, Bargo városban, 1941 novemberében egy gyári munkás hazafelé tartott a buszmegállóból, és egy sérült kutyát pillantott meg az útszéli árokban. Soriani Carlo megsimogatta, hazavitte és meggyógyította. Miután Fido (jelentése: hűséges) felépült, minden áldott nap kikísérte gazdáját a buszmegállóig, majd délután ismét elment, mikor a busz hazahozta a gyárból. Ez, a kitartó kísérgetés két éven át naponta – télen, nyáron, hidegben, fagyban – zajlott. Azonban 1943. december utolsó napján a téglagyárat bombataláltat érte, melyben többek között Soriani is életét vesztette. A hűséges kutya így soha többé nem látta gazdáját, mégis várta 14 éven át. Ugyanis több mint ötezerszer, ment ki a buszmegállóba, remélve, hogy egyszer mégis hazatér a gazdája. A városbeliek is naponta látták, megsajnálták, etették, de egyikükkel sem ment el, hűséges maradt megmentőjéhez. A média is hamar felfigyelt Fidóra, írtak róla. A hűség mintaképévé vált, és az emberek végtelen tisztelettel, megbecsüléssel adóztak neki, mert ilyen kitartó, bizakodó és a reményt soha el nem vesztő, hűséges társat még az emberek között is ritkán találhatunk. Elmehetett volna egy új gazdához, nem kellett volna áznia-fáznia, de ő mégis hű maradt a megmentőjéhez, és a helyhez, ahol Soriani rátalált. Ott is lehelte ki végleg a lelkét, 1958 nyarán, épp, amikor gazdáját várta a buszmegállóban. Ott találtak rá, több újság is közölte a halálhírét, és a város egy emléktáblát állított a tiszteletére.
Ez a példaértékű, valós történet figyelmeztethet bennünket, emberek arra, hogy a hűség, a kitartás és remény milyen hatalmas erőt adhat embernek, állatnak egyaránt. Minden időben, még a mai legsúlyosabb válságban is.
Teleki Mária