Friss hó borította be a várost és környékét. Csillogott, mint karácsonykor az éjféli misén, amikor a kistemplom tornyában zúgtak a harangok, hívva a Kisjézus megszületésének emlékünnepére. A Tisza még nem fagyott be. Partjain vastagon, kissé jegesedve, ahogyan a szél odahordta, fehérlett és kéklett az újévkor megismétlődő hóhullás. Ezerkilencszázötvenöt elején szép volt a tél. Tiszta, néhanapján a felhők mögül kisütött a nap, levegő lengte be a tájat. A kemencékbe nem fűtöttek be szénnel. Csak főzéskor használták. Fogyott a szalma, csutka, szárízík, csuma, amit a kukoricaföldből felszedtek és a csűrben megszárítottak. Semmi sem veszett kárba. A kemencében gyorsan be lehetett fűteni. Kenyér és kalács sült benne, olykor morzsolt kukorica, picit sós vízben, amit a gyerekek is nagyon szerettek. Disznóölés után kövér hájas kifliket sütött a kemencében, minden valamire való nagymama, háziasszony. A padláson kialakított füstölőben, ahova elvezették a kemence füstjét, újév után már füstölődött a kolbász, szalonna, húsvétra a sonka.
Ha valaki meggondolta magát a nősülésre, férjhez menetelre, nagyböjt előtt megtartották az esküvőt. Hamvazószerda után már nem volt dáridó a keresztények közt. Addig lebonyolították a téli bálakat, huncutságokat, maskarádékat,- ahol még volt, – nagyot ettek mangalica-disznók két mázsára hizlalt húsából, pecsenyévé sütve, savanyított káposztával, vagy uborkával.
Sóti Ede és ifjú arája Fehér Anna, az egyik szállásról, az ősszel megtörtént kézfogó után, vízkereszt harmadnapjára tűzték ki az esküvő napját.
A Fruzsa iskola és a kistemplom közti kisközben, családi házban, tervezték meg az esküvői mulatozást. Meghívták a közeli rokonságot, családtagokat, mintegy negyvenet. Annyi épp elfér majd az első szobában és mögötte befelé a középső nappaliban, ahol általában tartózkodott a család. A porta befelé nyújtózkodott. Másfél ház portája, mert a Borsosék kertjével a Széles utcából, összeért a placc. A Széles utcai sarkon a cséplőgépes Csikós bácsi lakott nejével, a Gesztenye-fasorra nyíló sarki házban a Zsoldosék. Köztük a Sóti ház.
A Sóti házban az ifjú legény lakott édesmamájával, Örzse nénivel és nővérével, Batyus Vittussal, akinek a hátsó kiskamrában biztosítottak lakhelyet. Tíz négyzetméter elég egy magányos nőnek. Örzse néni mosónő, szappanfőző, szilvalekvár sütő, törékeny özvegyasszonyként tengette sokat rádolgozó életét, pátyolgatva „kisfiát”, aki már kitanulta a kovácsmesterséget a szomszédnál. Ekkortájt mindketten a szövetkezetben dolgoztak, mester és segédje, átellenben a Losoncék házának, srégan az állomás felé, a sarki házban, amit vállalat bérelt. Közel volt a kistemplom, aminek harangja ércesen zúgott délben, ebédre invitálva az embereket. Csakhogy, állami cégnél, délután kettőig tartott a munkaidő. Aztán következett, kézöblítés után, a „fajront”.
A kisüzemben mezőgazdasági gépeket javítottak, kis tételben répaszeletelőt gyártottak, régi szerszámokkal, amihez kellett a nehéz, fizikai munka. Parasztkocsit vasaltak, ha kellett, kérték, lovat patkoltak az utcán, a műhely előtt, ahova kikötötték egy mélyen leásott, döngölt, vastag karóhoz, a lovat.
Ede öcsénk, huszonöt évesen, ráunt már az egyedülléthez. A tanyasi lány nyár óta bolondította a szívét. Szép lány! – mondogatták az irigykedő öregasszonyok. – De, mink sem voltunk ám csúnyák fiatal korunkban!… Mirajtunk is szépen állt ünnepnapkor a rakott szoknya! Hetyke legények csettintgettek utánunk. Mi a templomba igyekeztünk, ők meg a sarki kocsmába
Mesterét kérte fel násznagynak a nősülendő legény. A kisközben éppen szemben laktak egymással. A mesternél három elemista gyerek fogyasztotta már a kenyeret, amit az Ocsenács péknél vásároltak. Háromkilós, foszlós kenyeret… A Dubicsán pékkel a nagymamák voltak jóban, mert néha segédkeztek takarítani a műhely körül.
Sok gyerek volt akkortájt a környéken. A Juhász bognáréknál, szemben a kisparókiával volt a műhelye, hat gyerek, a Nagyéknál négy, Batéáknál is vagy három, a plébánián négy, ahol a plébános húga vezette a háztartást.
Délután megtörtént az egyházi esküvő a kistemplomban. Szögi plébános úr kötötte össze, – holtomiglan, holtodiglan az ifjú pár kezét. A plébános úr nemrég került Kanizsára a horvát tengerpartról, ahol a húga férjhez is ment. Dubrovnikhoz közeli faluban hirdette az igét, tizenvalahány éven át. Visszakívánkozott szeretett városába, ahol a kistemplom hívőseregét bízta rá a Budánovics püspök. Tette is rendesen a dolgát. Kétórás miséket tartott, hitoktatott a templomban, télen, amikor hideg volt a sekrestyében, amelynek kályhájába a hittanosok vittek tüzelőt. Füstölős temetéseket rendezett gazdagabb elhunytaknak. Az örökösöknek volt miből…, hagyott nekik eleget az elhalálozott.
A lakodalomba meghívták a plébános urat. Akkoriban délután nem misézett a pap. Elég volt a nászmise.
Szögi plébános szívesen eleget tett a meghívásnak. Jegyesoktatáskor utalt már arra. Meghát alig kőhajításnyira volt a kisparókiától a lakodalmas ház. Gyalog két perc.
Az estebéd egyszerű volt. Finom baromfi leves, disznópaprikás, sültek. Mindehhez savanyított káposzta és uborka dukált. Az ital, szokás szerint, evés előtt pálinka, majd bor szódával. Másféle ital nem volt divatban. Mint manapság sokféle, vegyszerrel, tartósítószerrel bekevert szörp, meg kóla, meg… Szerényebb lakodalom az újasszony táncával véget is ért. Télen korán feküdtek az emberek, meg korán keltek a jószág megetetésére.
A papot az asztalfőre ültették, a vőlegény mellé. Következtek a násznagyok. Szemben a nősülendő legények, és a még gyermektelen házaspárok. Távolabb az öregek. A középső szobában a gyerekek, a sarokban sámlin ülve, előtte hokedli, a Batyus Vittus. Egy felfogadott cigány cincogtatta hegedűjét. Régi magyarosat. Táncra csárdást muzsikált, vacsorakor hallgatót.
A finom tyúklevesből, amin aranysárga zsírkarikák úszkáltak, mindenki jóízűen falatozott. A tyúklábat, szárnyakat a leves mellé tálalták. Úgyszintén a vastag sárgarépát és zöldséget. Szedett mindenki, gusztusa szerint.
A plébános úr szerette szopogatni a csirkeszárnyak végét, csirkelábakat, és falatozni a püspökfalatból. Az asztal közepén nagy tál volt. Abba rakták a kutyának, macskának való csontokat. A huncut legények összepillantottak. Sugdostak: megvicceljük a papot?
A felszolgálók kezdték kihordani a leveses tányérokat. Utoljára maradt a csontgyűjtő tál. Az egyik harciasabb legény, nem félős, odaszól a plébánosnak, aki már megtörölte állát a ráragadt leves zsírjától.
- Ennyi tyúkot megevett a plébános úr? Teli tál a csonttal!
Hangosan nem mertek nevetni a viccen. Ám plébános urat sem puha fából faragták. Megköszörülte torkát.
- Amint látom, sok macska meg kutyus összegyűlt a csontra. Fogyasszátok hát, fiaim, egészséggel…
Kitört a nevetés. A legények megkapták a magukét. A plébános úr, meg szeretettel nézett körül. – Ezek is értik a viccet, de én sem vagyok buta, hogy zokon vegyem. Kanizsai vagyok! Ha nem tudnátok?!
Egyelőre szent lett a béke. Jöhet a második fogás. Paprikás, annak, aki azt szereti, sült hús a kákabelűeknek, rá a bor.
Este tíz után a hangulat már emelkedett. Megtette áldásos hatását a jóízű házi bor. A cigány is belelendült a muzsikálásba, miután jóllakott és megivott egy kispohár bort. Egyesek tovább válogattak a sültek közt, amely tyúkhús megsütve ropogósra, meg zsíros mangalica húsfalatokból állt. Szeret teli hassal vigadni a magyar!
Tizenegy óra felé már mindenki alaposan belakott. A paprikást kivitték a konyhába. Maradt csemegézni a sült hús, annak, aki még bírta szusszal. A Szögi plébános jóllakottan legeltette szemeit hívein. Nyelvével próbálta kiizgatni a fogai közé ragadt húsmaradékot, ami sehogy sem sikerült. Jól zártak egymás mellett sorjában a fogai, hisz alig volt még negyvenhat éves, ereje teljében.
- Kaphatnék fogpiszkálót?- kérdi az egyik felszolgálótól.
Ugranak a legények. – Majd mi hozunk!- ígérik.
Matatnak a konyhában. Puha húsú fadarabot keresnek. Régi deszkadarabból. Van is az egyik vödörben, amit a begyújtáshoz oda készítettek, benne néhány darab vékonyabb aprófa. Balta is akad. A deszkadarabból vékonyabb szeleteket darabolnak. Kisujjnyi vastagságút. Összemosolyognak. – Ez jó lesz!
A pálcikák egyik végét meghegyezik. Nagyobb késsel lefaragják a szálkákat. Mutatós fogpiszkálók, de nem embernek, hanem esetleg lónak. Beviszik, és a plébánosnak átnyújtják.
- Parancsoljon, plébános úr! Valódi fogpiszkálók!
A plébános úr arca pillanatra elkomorodik. Félhangosan megjegyzi: ezek sosem hagyják abba?
Kézbe veszi a húsz centi hosszú, meghegyezett pálcikákat. Mustrálja, forgatja.
- Ez bizony, gyermekeim, nem megy a fogaim közé. Mivel van köztetek néhány lópofájú, hát mutassa meg, hogyan kell használni!
A fiataloknak most már nem volt nevethetnékjük. Komolyra fordult az ügy. A vőlegény is rosszallóan nézett rájuk.
A plébánosból kitört az igazi kacaj.
- Ennyi lópofájú közül egy sem akad, aki értene a megmutatáshoz? Hát milyen legények vagytok ti?
Egyik legény sem mert megszólalni, sem egymásra tekinteni.
- Nem szégyellitek magatokat? – kérdi a vőlegény.
- Hagyd csak! Majd a vasorrú boszorkány megtanítja e deli legényeket a fogpiszkáló használatára. Legalább eszükbe jut a gyerekkori mesék szépséges alakja: a vasorrú boszorkány, aki értett tüzet rakni, fogpiszkálóból…
Csápek József